Mix.2012.02
Mix.2012.02 by Tapir on Mixcloud
hatvanegyes úton
mix.2012.01
Mix.2012.01 by Tapir on Mixcloud
Holzleithen és környéke
Őszi képek 3.
Az őszi sorozat utolsó darabja, tessék.
Őszi képek 2.
Mint igértem itt a folytatás. A sorozat Naszály-hegyen készült, és az érdekessége hogy a túrára elkisért Kikasz, vagy én kisértem őt, de a lényeg az, hogy nézzétek meg az ő képeit, mert szerintem sokkal jobban sikerült mint ez.
Kihalt város
Mióta láttam ezt a fotósorozatot Londonról, akartam egy hasonlót csinálni a kisvárosunkról, hát ennek is eljött az ideje, tessék.
Őszi képek 1.
A címben az egyes azt jelképezi, hogy lesz majd kettes is, ha nem is előbb, de utóbb.
Barázda lépegető
Ezzel a fotósorozattal állítok emléket és adok talán értelmet is a vasárnap reggeli két órás bandukolásomnak, a frissen szántott mezőkön.
A pecás
Hétvégén rászántam magam egy kis reggeli fotózásra, eredetileg ködbe burkolózott erdőt szerettem volna, ehhez csak a köd hiányzott, ezért a közeli csónakázótóhoz mentem végül. Hattyúk, pára, napfelkelte, -2 fok, szóval minden volt ott, ami egy jó fotózáshoz kell. A két órás bóklászásom közben találkoztam egy pecással, bár először mindketten rácsodálkoztunk egymás hobbijára, aztán végül megtaláltuk a közös pontot a napfelkelte fényeiben pompázó természet csodálatában.
Ősz telefonnal
Szerettem volna egy sorozatot telefonnal, mindenféle utómunka nélkül. Feldobtam hát a telefonomra a Camera360 appot és belementem az őszbe.
Koncepció nélkül
Pár hete újra megjött a kedvem a fotózáshoz. Egy évig egyszerűen nem éreztem különösebb késztetést, hogy fényképezőgépet vegyek a kezembe, aztán ma Kristóf azt mondta délután: apa menjünk az erdőbe. Mivel az 50mm-es obimat már kicsit unom, feltekertem a 18-55-es alap obit és mentünk. Az eredménye pedig ez a minden átgondoltságot nélkülöző fotósorozat lett.
Van tanulság is: semmit sem kell erőltetni, és kell egy nagylátó obi.
apa lettem
A történet egy bugyuta kérdéssel kezdődött, pontosan 6 évvel ezelőtt, egy szokványosnak induló nap reggelén: de biztos, hogy ez a magzatvíz volt? Fél óra múlva már a kórház lépcsőjén igyekeztünk fel a harmadik emeletre. Később ahogy a gondolataimba temetkezve ültem a szülészet ajtaja előtt, bebocsátásra várva, mivel egyszerre csak egy apa lehet benn - és ebben a nővérek nem ismertek tréfát -, megjelent egy rég nem látott ismerős, aki vicces és véres szülési történeteivel próbálta elviselhetőbbé tenni számomra a várakozást. Aztán végre eljött az én időm, 11 órakor kitárult a fémajtó és kiszólt egy kedves hang, hogy na, apuka jöhet. Akkor szüljünk, mondtam, miután belebújtam a 2 mérettel kisebb köppenybe, fejemre dobtam a 3 mérettel nagyobb nylon sapkát és beléptem a szülőszobába. Az új jövevényt viszont nem érdekelte én mit tervezek, és az se zavarta, hogy a szüleinek a nagy izgalomban enni-inni se volt ideje, ő még egy darabig élvezni akarta a magzatburok adta békességet és nyugalmat. A szülésznők nagyon kedvesek voltak, megengedték hogy kipróbáljam a fit-ball labdát, és aggódva győzködtek, hogy nyugodtan menjek le a büfébe enni valamit, de én biztosra akarva menni, hogy nem maradok le semmiről, inkább maradtam. Aztán délután 4 után felgyorsultak az események, és tényleg mint a filmekben, a mai napig nem tudom honnan, ott termett 5-6 ember, elhangzott pár nyomjon anyuka, már nem kell sok, aztán hogy már kint is van a feje, és igen megvan, gyönyörű baba lett. Pár perc múlva már pólyába bugyolálva a kezembe tartottam, a tényleg gyönyörű és természetesen a legszebb csecsemőt, akit életemben láttam. Csak potyogtak a könnyeim, ahogy néztem ezt a kis törékeny és tehetetlen teremtést, aki innentől két, számára ismeretlen emberre bízza magát. Akkor még nem tudtam, csak sejtettem. hogy egy teljesen új világ köszönt be az életünkbe, ahol már nem azt és akkor csináljuk, amit és amikor szeretnénk. Ebben az euforikus hangulatomban, még azt se értettem, hogy a gyerek sírása hogyan tudna engem idegesíteni, hisz olyan szép. De tud, nagyon is.
Végül éhesen, de apai büszkeségtől duzzadt mellkassal hagytam el a kórházat, hát megtörtént, apa lettem és én nem fogom megismételni a szüleim hibáit, teljesen máshogy fogok mindent csinálni. Ez persze nem ennyire egyszerű, mint az elkövetkező 6 évben kiderült: sokszor amikor már megtörtént, amit nem akartam, tudatosult bennem, hogy megtettem, de ez már egy másik történet, aminek még koránt sincs vége.
Találkozásom a felgyűrt aszfalttal
Nagy lendülettel haladtam a kereszteződés felé és miután meggyőződtem, hogy sem mögöttem, sem előttem nincs autó, határozottan rá is fordultam a fejben szépen kijelölt ívre. Az utolsó gondolatom az volt, hogy ha kissé módosítok az eredeti pályámon, akkor a járdán keresztül még nyerhetek pár métert. Aztán a nekem merőlegesen fekvő kamionok által felgyűrt aszfalt úgy gondolta, hogy más véget vet az utazásomnak, megdobta a bicajt, én meg ijedtemben behúztam mindkét féket, és a kerékpár kormánya felett sikeresen landoltam az aszfalton, végighorzsolva a bal alkarom és a jobb kézfejem. Aztán remélve, hogy nem látta ezt senki, felpattantam de már ott is állt egy autó, és a sofőr miután meggyőződött, hogy nincs semmi bajom, továbbállt. Később amikor az adrenalin szintem már normál értéket mutatott, elgondolkoztam, hogy mennyi minden tényezőnek kellett egybeesnie, hogy így járjak, ahogy. Ha nem arra megyek a bolthoz, vagy ha épp jön egy autó és lassítok, vagy az eredeti terv szerint nem is a bolthoz mentem volna először, hanem haza, stb. 5-6 évvel ezelőtt még az első gondolatom biztos az lett volna, hogy b…ssza meg az önkormányzat, hogy nem tudja rendbe tartani a kib…szott utakat normálisan, és akkor a kozmosz hiába is próbált volna bármilyen üzenetet közvetíteni felém, én vidáman tekertem volna tovább, de most már hiszem, hogy mindennek, ami történik az életünkben, valamilyen üzenete van, csak arra kell rájönni, hogy mi is az.
Na, de ez már az én személyes feladatom, és a külsérelmi nyomok még egy darabig emlékeztetni is fognak erre.
